LXXXIII.rész-FINAL

-Jézusom, Hannah jól vagy?-rohantam oda a barátnőmhöz, de hiába ráztam a vállát és szólítgattam nem reagált semmire. A bőgés kerülgetett, de lenyeltem a könnyeimet és előszedtem a táskámból a telefonomat és felhívtam a mentőket. Szerencsére hamar kiértek így a kórház felé vettük az irányt. Az állapotára való tekintettel csak egy valaki mehetett vele a mentőkocsival.Rich kérdőn nézett rám.
-Menj csak...ott a helyed mellette- mosolyogtam rá bátorítóan, de valójában nekem is minden erőm és lélekjelenlétem elszállt.

Már órák óta várakoztunk a kórház folyosóján. Elég abszurd volt hogy az alkalmi ruháinkban egy esküvőről iderohanva itt várakozunk. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, mindenki saját magában kattogott a történtéken. A mellettem ülő barátomra pillantottam, aki észre se vette, hogy nézem, annyira bele volt merülve a saját gondolataiba. Óvatosan megfogtam a kezét majd szólásra nyitottam a számat.
-Zayn...beszélhetnénk...négyszemközt? -kérdeztem, kibillentve a gondolataiból. Rám nézett,majd egy aprót bólintott. Elvonultunk a folyosó egyik szegletébe, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. -Lehet, hogy már te is rájöttél...-kezdtem- viszont csak tegnap bizonyosodtam meg róla én is. Szóval- vettem egy nagy levegőt- terhes vagyok. Másodperceken keresztül csak bámult rám, én arcvonásaiból azt sem tudtam kivenni, hogy most boldog vagy inkább kétségbeesett- Nézd- folytattam- tudom, hogy nagyon fiatalok vagyunk még ehhez, de nem fogom elvetetni még akkor sem ha...- itt félbeszakított.
-Úristen, dehogyis- ölelt magához- szavakba sem tudom önteni mennyire örülök ennek...a körülményekhez képest-komolyodott el. Egy halvány mosolyt erőltetett az arcára majd nyomott egy puszit a homlokomra. A többiek megindultak felén, szerették volna megtudni minek örülünk ennyire, amikor Rich kirontott a kórteremből és elkezdett futni Hannah orvosa után.
- Doktor úr, leállt a szíve-ordította. Az orvos eltűnt a kórteremben és ismét következett a szörnyű és kínkeserves várakozás. Azonban pár perc múlva kilépett az orvos. - Sajnálom, de szomorú hírt kell közölnöm Önökkel. Hozzátartozójuk, Hannah Benson elhunyt.

Ahogy kimondta ezeket a szavakat akkor és ott azt kívántam bárcsak megnyílt volna alattam a föld és eltűntem volna innen. A földre rogytam, hátamat a falnak támasztottam és hangos zokogásban törtem ki. Nem sok mindent láttam a könnyeimtől, a homályban csak annyit tudtam kivenni, hogy a velem szemben ülő Rich leroskad a székre fejét a két keze közé vette. Erőt vettem magamon, és felálltam és minél hamarabb igyekeztem elhagyni ezt az épületet. Kinn már beesteledett, én pedig úgy döntöttem hogy szükségem van egy kis magányra. Gyalog indultam haza, végig patakokban folytak a könnyeim amikor hazaértem felmentem a szobámba és bevágtam magam mögött az ajtót. Lefeküdtem az ágyamra és csak tovább sírtam. Egy pillanatra felnéztem de csak a közös képeinket, a közös emlékeinket láttam magam körül és ez még inkább keserű érzést hagyott bennem. Ezek a fájó emlékek még inkább fojtogatni kezdték a torkomat és sírásra késztettek.

Észre sem vettem, de sikeresen álomba sírtam magam, már reggel volt amikor magamhoz tértem. A telefonomra pillantottam, ahol az egyik kedvenc közös képünk volt beállítva háttérképként. Ez még tavaly készülhetett az első együtt töltött hetünk után. Itt még nem ismertük sem a fiúkat, sem Dannyt és Davidet. Csak ketten voltunk magunknak ebben a hatalmas városban. Rengeteg nem fogadott hívásom és SMS-em érkezett Zayntől, hisz tegnap este csak úgy elviharzottam, hisz nem köszöntem el senkitől de most senki társaságára nem vágytam. Visszaírtam, hogy még megvagyok de most kicsit egyedül akarok lenni, idő kell hogy megküzdjek a saját magam démonjaival.

Egyedül voltam itthon. Szétnéztem a házban de akárhova pillantottam csak a szomorúság fogott el. Ezelőtt egy héttel még mindenki boldog volt, hisz az esküvőre készülődtünk, izgatottan vártuk a nagy napot, még akkor is ha ez nem a miénk volt. Ma pedig részt kell vennem a legjobb barátnőm temetésén. Ezen a héten úgy éreztem hogy a poklok poklát élem át éppen, az életem romokban hevert.
Borzasztó volt egy ilyen eseményt intézni. Már tegnap este kikészítettem a ruhámat, amit kiakasztottam a szekrényemre. Miután megküzdöttem a zipzárral, felvettem a cipőmet. Kilépve a házból beszálltam a fiúkhoz az autóba. Az út alatt végig csendben voltunk, képtelenek voltunk megszólalni. A temetőnél kiszálltunk már egy pár ember várakozott. Helyet foglaltam az első sorban, Jack jobb oldalán, bal oldalán Rich ült. Soha nem láttam még ennyire magába roskadva ezt a két humoros, életvidám és laza srácot. Vettem egy mély levegőt, mert úgy éreztem ha nem kontrollálom önmagam, újra erőt vesz rajtam a zokogás és a keserűség. A pap belépett a ravatalozóba majd megkezdte a szertartást.
Mindannyiunkat megviselt ez a ceremónia lelkileg, így erőtlenül kísértük barátnőmet utolsó útjára. Míg leengedték a koporsót, Zayn karját szorongattam, úgy éreztem ha nem kapaszkodom, elájulok. Ismét elmorzsoltam néhány könnycseppet. Végignéztem a társaságon. Borzasztó volt így látni Hannah családját, akik ilyen szörnyű tragédia miatt kénytelenek voltak itt tölteni egy hetet, pedig előzőleg azért utaztak ide, hogy együtt örülhessenek lányuk esküvőjén. Rich a sír felett állt, csak bámult maga elé. Soha nem láttam még ilyennek és azt kívántam, bár soha ne is láttam volna. A fiúk csendben voltak, az eddigi jókedvük teljesen eltűnt, mintha kicserélték volna őket, nem láttam még egy apró mosolyt sem. Danny és David is ellátogatott, régen láttam már őket, és igazán sajnálatos volt, hogy ilyen esemény miatt kell újra találkoznunk. Váltottam velük néhány szót, de már bennük sem találtam a felszabadult énjüket. Nyilván egy ilyen eset mindenkit megvisel, de olyan érzésem volt, itt mindenkire rányomta a bélyegét.

Otthon nem volt szívem barátnőm holmijait kidobni. Richcsel úgy egyeztünk meg hogy közösen pakolunk ki. A mi közös dolgainkat én elvittem, minden mást ő intézett. Megálltam a bejárati ajtóban és körbenéztem a kissé üres lakáson.
-Úgy döntöttem, eladom ezt a lakást- mondtam ki határozottan. A nappaliban dobozokat pakoló Rich felnézett.
- Úgy gondolod, hogy ez a legjobb döntés. -Nézd-sóhajtottam- akárhányszor belépek ide, rám zúdulnak az emlékek és eszembe juttatja az elmúlt körülbelül egy év minden percét. Soha nem fogom elfelejteni, de úgy érzem, így soha nem fogom igazán feldolgozni a történteket. Jackkel már meg egyeztem, viszont szeretnék tőled engedélyt kérni, úgy érzem jogod van esetleg lebeszélni erről. Rich rám nézett, szemében láttam, hogy ismét kicsit megtört lelkileg.
-Nekem nincs ellenemre -szólt halkan.
- Köszönöm - mosolyogtam rá.

3 évvel később

Ma korán felébredtem, kicsit kialvatlan éjszakám volt. Az előszoba tükréből egy álmos arc nézett vissza rám. A konyhában feltettem főni magamnak egy kávét majd reggelit készítettem. Benéztem a kislányom szobájába, aki még mélyen aludt. Kis plüssjátékát szorosan ölelte magához, hollófekete, dús haja rendezetlenül terült szét a párnáján. A látványtól akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Kinéztem az ablakon, a hőmérő lekúszott nulla alá, így január vége felé, némi hószállingózást is észleltem. -
 Jó reggelt- dörmögte Zayn a nyakamba, miközben átölelte a derekamat és egy puszit adott a nyakamra.
-Csináltam reggelit, kávét is, ha Hannah felkel akkor adj neki is enni, ha éhes. Szeretnék kimenni a temetőbe.
- Ilyen korán? -nézett rám csodálkozva.
- Január 24-e van- húztam el keserűen a számat- szeretnék némi időt egyedül tölteni ott.
-Rendben van- húzott közelebb magához, majd egy lágy csókot nyomott az ajkaimra. Miután fogat mostam és megfésülködtem, melegen felöltöztem, magamhoz vettem a kocsikulcsot és helyi temető felé vettem az irányt. Ott leparkoltam, megfogtam a magammal hozott virágot és már a jól ismert úton elindultam Hannah Benson sírja felé. Akárhányszor erre járok, elérzékenyülök. Megálltam a sírkő előtt elrendezgettem a virágokat és csak némán álldogáltam ott.
- Boldog születésnapot- suttogtam- remélem még így is megtiszteltetésnek érzed, hogy utánad neveztem el a kislányomat.
-Biztos nagyon örülne neki- hallottam meg a hátam mögött egy ismerős hangot.
- Rich- öleltem .magamhoz-nem gondoltam volna hogy ilyen hamar itt leszel.
-Én sem gondoltam, hogy ilyen hamar itt talállak.
-Szerettem volna egy kicsit egyedül lenni itt...de gondolom te is.
- Igen, de nem bánom, hogy itt vagy, talán nem tűnök idiótának miközben magamban beszélek- nevetett- hogy vagy? Rég találkoztunk.
-Nincs semmi, jól vagyok- vontam vállat-  épp tegnap raktam rendet a régi holmijaim között. Soha nem gondoltam volna,hogy ilyen eseménydús évet töltök majd veletek, és hálás vagyok, hogy az életem részeivé váltatok.
-Talán több mindent is átélhettünk volna együtt- nézett komoran a gránitkőre vésett névre.

- Soha nem fogja semmi betölteni azt az űrt amit ő hagyott utánunk- mondtam.
Még beszélgettünk egy kicsit, felidéztük az első találkozást, az együtt töltött összejöveteleket meg minden ilyesmit. Aztán elköszöntünk egymástól beülve a kocsiba másik irányba mentem.
Megálltam a régi házunk előtt. Kiszálltam, az udvaráról az új tulaj, egy 50-es éveiben járó kedves férfi mosolygott rám. Végigpillantottam a házon. Már nem egészen abban az állapotában volt, ahogy mi akkor hagytuk. Kivettem a telefonom a kabátom zsebéből,hogy az órára pillantsak. A háttérképemről én és Hannah mosolyogtunk vissza. Ez volt a legutolsó kép, amit készítettünk, még az esküvő napján.Végigsimítottam a kerítést majd visszaszálltam az autóba és hazamentem.