LXXIX.rész

- Hannah, nagyon megijesztesz, mi a baj? Mit mondott az orvos? -hajolt le Jack a földön magába roskadó, zokogó barátnőmhöz.

-Le..leukémiát diagnosztizáltak- nézett fel de látszott rajta, ha nem lennénk itt mindannyian, tovább sírna a padlón ülve.

-Ugyan, ma már egyre jobb esélyeik vannak, legtöbbjük képes legyőzni a betegséget és...-kezdtem.

-Már akinél időben diagnosztizálják- szakított félbe, és már nem is akartam folytatni a mondanivalómat. Csak néztem rá, pislogás nélkül és teljesen megsemmisülve. Abban a pillanatban azt kívántam, hogy legyen ez csak egy rossz álom és hamarosan felébredek.

 - Nézd- fogtam meg a kezét és segítettem neki felállni- ez még nem jelent semmit, nem tudni hogyan hat a szervezetedre a kezelés és lehet hogy sikerül felépülnöd.

- Menjünk- indult meg az ajtó felé, és nem is reagált arra, amit mondtam.

Otthon egy szót sem szóltunk egymáshoz, nem is kereste senki a másik társaságát. Ha nem volt szükséges, nem váltottunk egymással egy szót sem, de talán az lett volna fura, ha így teszünk. Viszont én a napok múlásával kezdtem beleőrülni a ránk telepedő depresszív hangulatra. 

- Nem akarsz ma elmenni valahova?- nyitottam be Hannah szobájába aki az érkezésemre csak felnézett a laptopjából és nem is igazán foglalkozott velem.

- Nem- válaszolt röviden, jelezve hogy ő most egyáltalán nem szeretne beszélgetni.

- Ne így állj hozzá. Annyira rossz téged így látni.

-Hamarosan már így se fogsz- dünnyögte.

- Na jó, ezt ne mondd! Minden a hozzáállásodon múlik. Ha most magadba roskadsz és azt mondod hogy le fog győzni téged a betegség, akkor az fog bekövetkezni és gondolom nem szeretnéd...és én sem- sóhajtottam fel szomorúan

- Nincs kedvem semmihez.

- Nézd Hannah, olyan programot szervezünk neked, amilyet csak akarsz, de ne legyél ennyire magadba forduló mert ezzel csak rontasz a helyzeten- mondtam, majd inkább kimentem és írtam egy sms-t Richnek 

"Én mindent megpróbáltam, de egyik sem tetszik neki. Talán együtt kellene próbálkoznunk."

"Fél óra és átmegyek"-írt vissza rögtön.

Fél óra múlva Rich már valóban az ajtóban állt, én pedig lementem, hogy kinyissam neki az ajtót. 

- Na végre, hogy itt vagy. Már mindent bevetettem de semmi. Talán rád, vagy együttesen kettőnkre hallgat.

- Nem hagyhatjuk, hogy ezt csinálja, ezzel csak magának árt.

- Hidd el, én is ezt magyaráztam neki, de semmi. Mindent elutasít- álltunk meg a szobája ajtaja előtt, majd bementünk. Én már nem lepődtem meg azon, hogy Hannah-t nem igazán érinti meg bárkinek is a jelenléte de Rich keserű mosolyra húzta a száját és egy mélyet sóhajtott és leült az ágy szélére.

- Nem élheted ezt az önpusztító életmódot. Esélyt adsz arra, hogy a leukémia legyőzzön téged. Össze kell szedned magad, és el kell határoznod, hogy meggyógyulsz, másképp nem lehet. Tényleg bármit megteszünk, csak végre mozdulj ki.

-Menjünk el kempingezni és másszunk hegyet. Mindig is szerettem volna kipróbálni, és talán a nyugalom is jót tenne nekem.

- Ha így szeretnéd- néztünk egymásra Rich-csel. Felhívtuk a többieket és megbeszéltük hogy ezt a hétvégét a hegyekben töltjük. Másnap kora reggel álmosan, de el is indultunk. Mivel a hegy kempingezős részét csak gyalog lehetett megközelíteni, ezért egy fárasztó túra után tudtuk helyünket elfoglalni.

 -Megvagy?-néztem a barátnőmre, aki egy sziklán támaszkodva pihent meg és elég sápadnak tűnt.

 -Majd megyek utánatok, menjetek csak-intett, de én megráztam a fejem.

-Nem, biztos nem hagyunk itt egyedül- jött oda Rich, majd megölelte és adott egy puszit a homlokára.

Miután Hannah magához tért, folytattuk utunkat. A nap további részét a sátrak felállításával töltöttük, vacsora előtt pedig még kimentünk egy rövidebb túrára a fenyvesbe. Mindenkinek jót tett a levegőváltozás, a rossz kedv elvonulni látszott. 

-Rich, kimegyek egy kicsit, addig nagy kérés lenne ha figyelnél rá?

-Dehogy- mosolygott rám, én pedig hálásan pillantottam rá. Megfordultam és kimentem a park bejáratához, és megfogtam Zayn kezét és elindultunk az erdős ösvényen.

-Próbálom magam erősnek és pozitívnak tűnni, de mégis ott van bennem az a sötét gondolat,hogy semmi sem biztos- néztem rá.

-Nem csak az kell, hogy ő bízzon benne, hanem te is- válaszolt, miközben egyre beljebb jutottunk az éjszakai erdőben. 

Most először tört el a mécses, nálam is. Annyira szépen indult minden közel egy évvel ezelőtt, nem hagyhatom hogy ilyen tragikus vége legyen.

-Ne sírj- simogatta a hajamat- ne gondolj ilyenekre. Miután megnyugodtam, tovább sétáltunk majd visszamentünk.

 Tisztában voltam vele, hogy van valami, aminek Hannah még nagyon örülne. Így miután hazamentünk, leültem a laptopomhoz, és foglaltam kettőnket két repülőjegyet Peruba. Másnap a reggelinél fel is hoztam az ötletet.

- Még mindig nagyon szeretnéd látni a Machu Pichu-t?

- Bridg, ha elintézted, én... 

-Foglaltam magunkat két jegyet, egy hét múlva indulunk Peruba.

-Imádlak- ugrott a nyakamba, én pedig felnevettem és megöleltem.

***

Egy hét múlva már a repülőtéren várakoztunk a járatunkra. Egy nagyon hosszú út várt ránk, amit nagyrészt alvással töltöttünk. Elfoglaltuk a szállásunkat és elindultunk a Machu Pichuhoz, ahol természetesen nagyon sok képet készítettünk.

-Van még egy meglepetésem- szólaltam meg.

- És mi az? -pillantott rám kíváncsian, én pedig csak megragadtam a kezét és húztam magam után. Mikor meglátta, hogy egy olyan helyre érünk, ahol bungjee jumpingozásra van lehetőségünk, egyből felcsillant a szeme.

 -Úgy imádom, hogy ennyire ismersz- ölelt meg. Igazán ijesztő volt egy kötélen lógni több száz méter magasban, de én is mindig ki akartam próbálni ezt.

 Amikor hazamentünk, még mindig terveztem olyan dolgokat, amit tudom, hogy mindig is ki akart próbálni.

 -Öltözz fel, ma elmegyünk bulizni- rontottam be a szobájába, de Hannah kérdőn nézett rám-De ezt mindig be akartam tépni-vettem elő a zsebemből a zacskóba csomagolt füvet.

-Bridget, te ezt honnan szerezted?- kérdezte ledöbbenve.

-Vannak ismerőseim- húztam hatalmas vigyorra a számat majd nekiálltunk feltekerni a füves cigiket. Felvettük a még Peruban vett drága butikban vett ruháinkat és másfél óra múlva teljesen betépve indulunk el, a jókedvünk bőven megvolt és kissé bizonytalanul állva vártuk h beengedjenek minket a bárba. Úgy éreztük magunkat mint a Magic Mikeban, főleg akkor mikor egy izmos, igazán jóképű srác lépett oda hozzánk egy üveg Jägermaisterrel és Jack Danielsszel a kezében. Én mind a kettőből megittam egy pohárral, Hannah inkább visszautasította.

- Úgy látom sikerült igazán felkészülnötök erre a bulira, ami a jó kedvetek illeti- mosolygott ránk, közben pedig ledobta a fehér atlétáját, amin már keresztül szépen látszott a kidolgozott felsőteste. Tátott szájjal néztük, ahogy néhol felettünk megállva a csípőjét tekerve táncol és egyre kevesebb ruha volt rajta. Én hajnalra igencsak becsíptem, a barátnőm hozzánk képes sokkal józanabb volt. Amikor úgy érezte, ide mennünk, megfogta a karomat és kirángatott én meg kissé bizonytalan lépésekkel mentem utána.

- Hannah Benson, Bridget Gilbert?- állított meg egy rendőr a bejáratnál.

-Igen, biztos úr. Maga is kér?- emeltem fel a kezemben a whiskys üveget.

- Nem, köszönöm- utasította vissza- Tudomásunkra jutott, hogy maguk illegális kábítószereket használnak. Jöjjenek velem. Mi készségesen követtük, és betuszkolt minket egy rendőrautóba. Így történt, hogy egy teljes napot a rendőrőrs zárkájában töltöttünk. Jack és Rich közbenjárásának köszönhetően kijöhettünk. A fiúk fejüket csóválva vezettek ki minket de mi egyáltalán nem bántunk.

Ezután mind a ketten hazalátogattunk szüleinkhez, utána pedig éltük tovább az életünket és próbáltunk megfeledkezni Hannah betegségéről. Egyre kevesebbszer jutott eszünkbe, de sajnos valós volt a probléma.